Szeretek otthon futni, mert kicsit nagyobb szintemelkedők vannak a Bakony lábánál, mint a Tisza partján. Ilyenkor soha nem viszek magammal zenét, szeretem hallgatni az erdő hangját, és mindig viszek magammal egy négylábú edzőtársat.

Világéletemben mindig vizslával futottam, vagy ha nem fajtatiszta vizslával, legalább olyan kutyával, aminek vizslavér folyik az ereiben. Hogy miért? Amilyen a kutya, olyan a gazdája. (Vagy olyan a gazda, amilyen a kutyája?) "...vizsla gazdija igazi atletikus alkat, remek mozgású, sportszerető ember. Szereti a barátait, ugyanakkor igényli a magányos perceket is. Ha ideje engedi, kirándul, minden vágya, hogy jó sportoló legyen, de legalábbis képes legyen az általa kitűzött célok elérésére, és az új sportokban való helytállásra." Hát, ezért...más kutya nem is passzolna hozzám. :)

Vizslával futni jó, vizslával futni érdemes. Mert előtted üget, hogy motiváljon, melletted fut, hogy támogasson, és néha lemarad, hogy kicsit te is jónak érezhesd magad. Cikkcakkos rohangálásairól mindig eszembe jut, hogy az intervall edzés bár fárasztó, nagyon hasznos. Egy dombra felfutás alatt többször is lehet lefele futni, és a végén mégis felérsz a tetejére. Leginkább azt szeretem, amikor csak futunk, ő elöl, én mögötte 5 méterre. A tudat, hogy ott van, valahogy megtöri a futás monotonitását és csak húz, húz előre egy láthatatlan szállal. A legjobb edzőTÁRS!