Sokáig azt hittem, hogy én az a "pörgős" fajta vagyok, akinek a kemény, dinamikus edzésekre van szüksége, és halálra unnám magam egy jógaórán. Aztán egyszer véletlenül egy csapat lefele néző kutya között találtam magam. Akinek ez a kifejezés nem lenne világos, elmondanám, hogy egy jellegzetes jógapozícióról van szó, amit gyakran hegytartásnak is neveznek:
Én is azt gondoltam, hogy legalább ilyen tökéletes pozícióban vagyok, vagy legalábbis közelítek a tökéleteshez. Hiszen már évek óta rendszeresen jártam edzeni, soha nem hagytam ki az edzés végi (5perces) nyújtást. Igaz, éreztem, hogy miközben a fenekemet az égnek emelem, a tenyerem folyamatosan csúszik előre a nem-tudom-nyújtástól-hogy-lehet-izzadságomon. De abban biztos voltam, hogy a sarkam már csak egy hajszálnyira van a padlótól, és a térdem is tökéletesen nyújtva van. Hogy ellenőrizzem magam, jobbra fordultam és a tükörben azt láttam, hogy a hátam inkább hasonlít egy Quasimodohoz, mint egy meredek hegyoldalhoz és a sarkam nemhogy pár centire, inkább egy arasznyira van a padlótól. Aztán balra fordultam, hogy megnyugtassam magam, nem én vagyok az egyetlen, aki nem bírja leérinteni a sarkát: mellettem egy 56 éves idős hölgy volt. És leért a sarka! De nemhogy leért a sarka, a lába nyújtva volt, a háta pedig olyan egyenes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva... Hallottam a légzését: nyugodt volt, lassú és erőlködés nélküli.
Hirtelen elszégyelltem magam, mert azt gondoltam a jógáról, hogy ez egy kis kellemes nyújtás lesz, és hogy nekem ez túl könnyű, hiszen napi 2 órákat edzettem, és hogy én húszévesen többre vagyok képes, mint más 60 évesen... hát, nem!
Akkor megfogadtam, hogy addig járok jógázni, ameddig úgy meg nem tudom csinálni ezt az ászanát, míg az a hölgy, akkor, ott, mellettem. Rendszeresen gyakoroltam, és bár lassan fejlődtem, minden egyes alkalommal éreztem, hogy a sarkam egyre közelebb van a talajhoz. Ma már mindenféle megerőltetés nélkül megy, sőt, ez a pihenőm a gyakorlás során. Azóta sem hagytam abba, hiszen a jóga mindig tartogat újabb és újabb kihívásokat, az apró sikerek pedig mindig fenntartják a motivációt.
