Amikor valaki belép az edzőterem ajtaján, képzeletben egy vízzel teli pohárral jön. Minden egyes vízcsepp egy-egy motivátor, ami arra készteti, hogy eddigi egészségromboló életmódján változtasson. Egy vízcsepp, amikor májusban felveszi a tavalyi bikinit és szörnyülködve látja, hogy egyre több helyen hurkásodik a bőre. Megint egy vízcsepp, amikor felérve a 3. emeletre, lihegve nyitja ki az ajtót, és nem érti, hogy a 8 éves kisfia hogyan bír naponta tízszer fel-alá rohangálni a lépcsőházban. Vízcsepp, amikor a rutin orvosi vizsgálaton kiderül, hogy vérnyomása és vércukorszintje is magas... De vajon mi az utolsó vízcsepp a pohárban? Mi az a legnagyobb hajtóerő, ami rávesz valakit arra, hogy "Eddig és ne tovább, most már változtatni kell!" ?

Következő bejegyzés- sorozatom vendégeimről és az ő utolsó vízcseppjükről szól majd. Álneveket használok, s az edzésen elejtett néhány mondatot, rövid történetet kiszínesítem, hogy könnyen olvasható és átélhető legyen. Remélem, hogy lesztek néhányan, akik magatokra ismertek majd, és a történetek elolvasása után nektek is belecseppen az utolsó csepp a pohárba. ;)

István, 39 éves, vezető beosztásban dolgozó kétgyermekes családapa. Fiatal korában, az egyetemen rendszeresen lejárt haverjaival a kolesz konditermébe, ha nem is szigorúan véve edzeni, de beszélgetés közben azért néha húzódzkodtak, bele-belenyomtak a 80 kilóba, és nem maradhatott ki az egyetemi focibajnokságból sem. Aztán az egyetem befejezése után, a munka miatt egyre kevesebb idő jutott a mozgásra, a családalapítás után pedig a sportolás a hétvégi fűnyírásra és sövényvágásra korlátozódott. Természetesen a nagy családi összejövetelekből, ünnepi ebédekből, céges vacsorákból bővelkedett az elmúlt pár év(tized), így szinte észrevétlenül csusszantak fel a kilók, főleg hastájékra. Habár reggelente gyakran kelt ki az ágyból úgy mint egy nyugdíjas, akinek minden porcikája fáj, valahogy soha nem érezte annyira sürgetőnek a változtatást, mint azon a szép novemberi napon.
38. születésnapját töltötte be aznap, s ez alkalomból egy családi összejövetelt rendeztek egy közeli étteremben. Ott volt a közeli és kissé távolabbi rokonság, gyerekek és felnőttek, apák és anyák, nagyszülők, barátok és barátnők...mindenki, aki számított. Halászlével kezdődött az ünnepi fogás...jó gazdag, kicsit csípős tiszai hallével. Ahogy ott kanalazta a levest és a frissen sütött fehér kenyér beléből nagy darabokat a szájába tömve végignézte az őt ünneplő vendégsereget, hirtelen belevillant egy sorsfordító gondolat: "Ma vagyok 38 éves. Nagyjából életem felénél járok. Pedig néha úgy érzem, mintha legalább 65 éves lennék..." Abban a pillanatban tudta, hogy ha most nem indul el visszafele, lecsúszik majd a lejtőn, és elkövetkezendő éveiben minden egyes nap közelebb és közelebb kerül a véghez, egyre rosszabb és rosszabb egészségi állapotban. Ha ma reggel, úgy kelt fel, hogy fáj a dereka, holnap reggel talán már ki sem tud kelni az ágyból...Ennél már soha nem lesz fiatalabb, fittebb és egészségesebb...hacsaknem! És akkor, ott a tiszai halászlé felett kezében a a kenyérbéllel elhatározta, hogy ebéd után első dolga az lesz, hogy bejelentkezik személyi edzésre, hogy megálljon a lejtőn, és esélyt adjon egy hosszú és egészséges életnek.

István, azóta is lelkesen jár edzeni. Teljesítménye edzésről edzésre javul, sőt, már-már számomra is hihetetlen dolgokra képes. Első alkalommal 13 szabás fekvőtámaszt tudott megcsinálni, most minden reggelt 40 fekvőtámasszal indít. Korábbi térdpanaszai csökkentek, nem okoz gondot neki a futás sem. Az első lépést megtette, s elindult, vissza, felfele a hegyen. :)