Napjainkban egyre népszerűbb a futás. Bárhol, bármikor, bárkinek... Nem kell hozzá semmilyen eszköz, csak egy kényelmes ruha és egy pár cipő, nem kell bérletet váltani drága edzőterembe, akár a háztömb körül is lehet futni. Futni mindenki tud, csak teszed egyik lábad a másik után és kész. Persze, persze az elején nehéz lesz, nagyon nehéz, mint azt A futás szívás c. bejegyzésemben is leírtam. De ahogy fejlődsz és egyre jobb állóképességre teszel szert, könnyebben fog menni és talán még élvezni is fogod. A futás fittebbé tesz. 

Guggolás, kitörés, csípőemelés...ugye ismerős? Szinte minden popsiformáló cikk erről ír. Sajnos azonban sokan vannak, akik millióegy guggolást csinálhatnak, mégsem kerekedik a fenekük. Miért? 

A fekvőtámasz a világ egyik legjobb gyakorlata. Bárhol, bármikor csinálhatod. Nem kell hozzá semmilyen eszköz, csak a saját tested. Sokak számára azonban nehézséget jelent akár egyetlenegy szabályos fekvőtámasz kivitelezése is, ezért könnyített variációk szükségesek. Legelterjedtebb a női fekvőtámasz néven ismert variáció. Ez azonban nem segíti a szabályos fekvőtámasz végrehajtását. De vajon miért?

Amikor valaki belép az edzőterem ajtaján, képzeletben egy vízzel teli pohárral jön. Minden egyes vízcsepp egy-egy motivátor, ami arra készteti, hogy eddigi egészségromboló életmódján változtasson. Egy vízcsepp, amikor májusban felveszi a tavalyi bikinit és szörnyülködve látja, hogy egyre több helyen hurkásodik a bőre. Megint egy vízcsepp, amikor felérve a 3. emeletre, lihegve nyitja ki az ajtót, és nem érti, hogy a 8 éves kisfia hogyan bír naponta tízszer fel-alá rohangálni a lépcsőházban. Vízcsepp, amikor a rutin orvosi vizsgálaton kiderül, hogy vérnyomása és vércukorszintje is magas... De vajon mi az utolsó vízcsepp a pohárban? Mi az a legnagyobb hajtóerő, ami rávesz valakit arra, hogy "Eddig és ne tovább, most már változtatni kell!" ?

Néha elfogy a motiváció, néha csak épp nem elég és néha könnyebb a kifogásokat megtalálni, mint motiválni magunkat. Nincs ez másképp velem sem, nekem is napról-napra, edzésről edzésre újra kell töltenem a motivációs puttonyomat. A négy motivátor, aki engem segít:

Sokáig azt hittem, hogy én az a "pörgős" fajta vagyok, akinek a kemény, dinamikus edzésekre van szüksége, és halálra unnám magam egy jógaórán. Aztán egyszer véletlenül egy csapat lefele néző kutya között találtam magam. Akinek ez a kifejezés nem lenne világos, elmondanám, hogy egy jellegzetes jógapozícióról van szó, amit gyakran hegytartásnak is neveznek:

Én is azt gondoltam, hogy legalább ilyen tökéletes pozícióban vagyok, vagy legalábbis közelítek a tökéleteshez. Hiszen már évek óta rendszeresen jártam edzeni, soha nem hagytam ki az edzés végi (5perces) nyújtást. Igaz, éreztem, hogy miközben a fenekemet az égnek emelem, a tenyerem folyamatosan csúszik előre a nem-tudom-nyújtástól-hogy-lehet-izzadságomon. De abban biztos voltam, hogy a sarkam már csak egy hajszálnyira van a padlótól, és a térdem is tökéletesen nyújtva van. Hogy ellenőrizzem magam, jobbra fordultam és a tükörben azt láttam, hogy a hátam inkább hasonlít egy Quasimodohoz, mint egy meredek hegyoldalhoz és a sarkam nemhogy pár centire, inkább egy arasznyira van a padlótól. Aztán balra fordultam, hogy megnyugtassam magam, nem én vagyok az egyetlen, aki nem bírja leérinteni a sarkát: mellettem egy 56 éves idős hölgy volt. És leért a sarka! De nemhogy leért a sarka, a lába nyújtva volt, a háta pedig olyan egyenes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva... Hallottam a légzését: nyugodt volt, lassú és erőlködés nélküli.
Hirtelen elszégyelltem magam, mert azt gondoltam a jógáról, hogy ez egy kis kellemes nyújtás lesz, és hogy nekem ez túl könnyű, hiszen napi 2 órákat edzettem, és hogy én húszévesen többre vagyok képes, mint más 60 évesen... hát, nem!

Akkor megfogadtam, hogy addig járok jógázni, ameddig úgy meg nem tudom csinálni ezt az ászanát, míg az a hölgy, akkor, ott, mellettem. Rendszeresen gyakoroltam, és bár lassan fejlődtem, minden egyes alkalommal éreztem, hogy a sarkam egyre közelebb van a talajhoz. Ma már mindenféle megerőltetés nélkül megy, sőt, ez a pihenőm a gyakorlás során. Azóta sem hagytam abba, hiszen a jóga mindig tartogat újabb és újabb kihívásokat, az apró sikerek pedig mindig fenntartják a motivációt. 

Hétvégén Joy-napok voltak, és bár az ehhez hasonló reklámkampányok nem belőlünk gazdagodnak meg, most célirányosan az Alexandra könyvesboltba mentünk, hogy felhasználjuk a 20%-os kupont. Az egészség részlegnél ki volt téve egy halom könyv, aminek 3/4-ed része úgy kezdődött, hogy "paleolit", Sőt, még paleós kutyaétrendről is lehetett találni könyvet...

Sokszor kérnek tőlem étrendet a vendégek. Én viszont nem vagyok dietetikus, hogy étrendet írjak, ez nem az én feladatom. És, amúgy sem szeretem az előre megírt étrendeket. Nincs olyan, ami mindenkinek beválik, amit mindenki szívesen elfogyaszt. Valaki szereti a halat, valaki még a szagától is öklendezik, valaki ugyan megeszi a paradicsomot, de a paradicsomlevest már nem. Van akinek semmi gondot nem okoz a sárgarépa, van akinél kiütések jönnek elő a bőrén a nyers répától. Az egyéb ételallergiásokról nem is beszélve. Ha az ajánlott étrendben olyan étel van, amit az illető nem szeret, akkor vagy
1. megeszi, de már akkor tudja, hogy ha még egy ilyen alkalom lesz, inkább leáll a "diétáról", mintsem megint hányingerrel küszködve nyomjon le egy falatot a torkán, vagy
2. meg sem eszi, és "már amúgy is mindegy" alapon valami finom, de egészségtelent választ.

- És mi lesz a vacsora?
- Hát, ööö... még nem tudom.

A válasz, amitől edzőként feláll a szőr a hátamon. Ez általában úgy folytatódik, hogy a kedves delikvens hazamegy, és mivel üresen találja a hűtőt, bevásárolni meg lusta volt, inkább rendel egy pizzát...az egyik legrosszabb választás.